Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki nagyon intenzíven néz.
Nem „cuki macskásan”.
Hanem úgy, mint egy narancssárga adóellenőr, aki pontosan tudja, hogy valamit eltitkolsz.
Kinyitottam a szemem.
Nacho ott ült a mellkasomon.
Mozdulatlanul.
Pislogás nélkül.
És a szája tele volt… spagettivel.
Fogalmam sincs, honnan szerezte.
Nem is volt spagetti a lakásban.
Amikor meglátta, hogy felébredtem, lassan leült mellém, majd büszkén kihányta az egészet a takaróra.
Mintha ajándék lenne.
Azt hittem, ennél furcsább már nem lehet.
Tévedtem.
Három nappal később eltűnt a zoknim.
Aztán még egy.
Aztán egy melltartóm is.
Elkezdtem azt hinni, hogy szellemek vannak a lakásban.
Aztán egy este meghallottam valami furcsa kaparászást az ágy alatt.
Benéztem.
Nacho ott ült.
Mint egy kis narancssárga bűnöző.
Körülötte pedig egy komplett illegális textilraktár.
Zoknik.
Pólók.
Egy sál.
Valahogy még egy konyharuha is.
És amikor lebukott, nem futott el.
Csak lassan ráfeküdt az egyik zoknira, mintha azt mondaná:
„Ez most már az enyém. Jogilag is.”
De a legijesztőbb az egészben nem is ez.
Hanem az, hogy kezdem megszokni.
Most már reflexből azt mondom:
„Nacho, ne nyald a konnektort.”
„Nacho, nem eheted meg a szobanövényt.”
„Nacho… az a saját farkad.”
És ő minden alkalommal ugyanazzal a tekintettel néz rám.
Teljes ürességgel.
Mintha az agya helyén egy Windows XP háttérkép lenne.
Mégis…
amikor fáradt vagyok,
amikor rossz napom van,
amikor minden túl hangos és nehéz —
ő egyszerűen odajön.
Felugrik mellém.
A fejét a kezemhez nyomja.
És abban a pillanatban már nem egy kétbites narancssárga katasztrófa.
Hanem az én kétbites narancssárga katasztrófám.
És szerintem ez a szeretet egyik legfurcsább formája. 🐾🧡