Viktor néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
A világ körülötte mintha elnémult volna. Nem hallotta már az esőt, sem a távoli forgalom zaját. Csak a kislány kezét látta, amely türelmesen nyúlt felé.
– Eljössz velem? – kérdezte újra Lili halkan.
Viktor bólintott.
Az út a régi bérházhoz alig tartott pár percig, mégis úgy érezte, mintha húsz év minden fájdalmán sétálna keresztül.
Amikor a lány kinyitotta a lakás ajtaját, a férfi szíve hevesen dobogott.
A kis előszobában halvány fény égett. A radiátoron száradó ruhák lógtak, a levegőben kamillatea illata keveredett a gyógyszerek szagával.
És ott állt egy nő.
Sápadtan. Fáradtan. Gyengén.
De Viktor egyetlen pillanat alatt felismerte.
– Anna… – tört ki belőle a szó.
A nő ajkai megremegtek.
– Viktor?
A következő másodpercben már egymás felé indultak.
Nem volt szükség magyarázatra.
Nem volt szükség kérdésekre.
Húsz év hiányát egyetlen ölelés próbálta pótolni.
Anna zokogni kezdett.
– Annyiszor akartalak megkeresni… – suttogta. – De mindig azt hittem, hogy már más életed van. Hogy nem lenne helyem benne.
Viktor a fejét rázta.
– Minden sikeremmel csak téged kerestelek.
A szobában csend lett.
Lili az ajtóból figyelte őket.
Aztán odasétált az anyjához.
– Ő tényleg a bácsikám?
Anna könnyes mosollyal bólintott.
– Igen, kicsim.
Lili Viktor felé fordult.
– Akkor most már család vagyunk?
A kérdés egyszerű volt.
Mégis mindkettőjük szívét összeszorította.
Viktor leguggolt elé.
– Mindig is azok voltunk. Csak túl sokáig nem tudtunk egymásról.
A kislány mosolya beragyogta a szobát.
Másnap reggel Viktor nem a tárgyalóterembe ment.
Hanem egy reggelizőasztalhoz.
Hárman ültek körülötte.
Friss péksütemény, tea, halk beszélgetés.
Semmi különös.
Mégis ez volt élete egyik legértékesebb reggele.
Mert először húsz év után nem az elvesztett múltjára gondolt.
Hanem arra, hogy végre visszakapta azt, amit a legjobban hiányolt.
A családját.