Nem azonnal — először még lesznek hívások, megszokott mozdulatok, szavak, amelyek automatikusan buknak ki: „ezt el kell mondani anyának”, „apa tudja, mi a jobb”. Aztán hirtelen — nincs már senki. És a világ mintha tágasabb lenne… de hidegebb.
És éppen тогда emlékeznek mindenre.
Hogy apróságokon veszekedtek. Hogy becsapták az ajtót. Hogy napokig hallgattak, mert azt hitték, még végtelen idejük van. Hogy nem ölelték meg egymást, amikor kellett volna.
És akkor az egyikük ír. Bizonytalanul. Röviden:
„Hogy vagy?..”
A másik sokáig nézi a képernyőt, nyel valami nehezet a torkában… de válaszol:
„Most már jobban. Mert írtál.”
És ez lesz az első lépés egymás felé.
Nem találkoznak rögtön. Talán hetek múlva, talán hónapok után. De amikor végre egymás mellett állnak — nem lesznek hangos szavak. Nem kellenek magyarázatok.
Csak egy pillantás. És a csend, ami már nem fáj.
— Emlékszel… — kezdi az egyik.
— Emlékszem — feleli a másik, még mielőtt befejezhetné.
És akkor úgy ölelik meg egymást, mintha vissza akarnák adni azt a meleget, amit egyszer elvesztettek.
Mert megértik a legfontosabbat:
senki sem ismer úgy ezen a világon, mint ő.
Senki sem emlékszik rád kicsinek, nevetségesnek, igazinak — úgy, mint ő.
Senki sem marad, amikor mindenki más elmegy — úgy, mint ő.
És többé nem lesz „kinek van igaza”.
Nem lesz „ki a hibás”.
Csak ez marad:
„Itt vagyok. És veled vagyok.”
És abban a pillanatban a világ egy kicsit melegebb lesz.
Mert amíg egymásnak megvannak — nincsenek egyedül.
